A jó zenék azért születnek, hogy megértsük, ha már nem játssza őket a rádió, visszavonhatatlanul véget ért egy korszak. Ez érvényes a saját születésünk előtt íródott zenékre, és azokra is, amelyek tőlünk számottevő földrajzi és kulturális távolságban keletkeztek.
A brit Julien Temple filmjéhez kiválasztott zenék nagyon határozottan körvonalazzák azt az Amerikát, amelyikbe sokan szeretnénk visszacsöppenni, miközben nem is vagyunk amerikaiak. A fénykort idéző The Supremes, John Lee Hooker, a soul-herceg Marvin Gaye, Del Shannon vagy Alice Cooper nemcsak egy éra, hanem egy életérzés képviselői, felbukkanásuk a narratívában nem egyetlen város, hanem fokozatosan egy egész világ történetét idézi fel. Amely minden jel szerint megszűnt létezni. A címbeli kérdőjel (Requiem for Detroit?) így mintha már nem is Detroit jövőjét latolgatná. A fülünkbe ülteti (a dallamot) a bogarat: lehet, hogy valami másért kell rekviemet mondani?
 Mindenki tudja, mi folyik most Detroitban? A Közép-Nyugat Párizsa pusztul. A fogyasztói társadalom emelte, aztán elhagyta, belvárosa (annak egy része) ma mementó, a kertvárosok (egy részük) az ördög játszóterei. A letűnt korok zenéi és országúti cirkálói, éles kontrasztban a romlással, súlyos üzenetet szállítanak. A nagyváros enyészetének egyre ismertebbé váló képei megdöbbentőek, de Temple-nél nem egészen önmagukért szerepelnek. A romos tűzfalak, az üres autópályák, amelyeken már soha sincs dugó (egy helyi blogger a film kapcsán szóvá teszi, mennyire örülne, ha így lenne), a lángoló, kibelezett iskolaépületek és rendezvénytermek, sőt az út szélén rozsdásodó, felborított bevásárlókocsik sokkal inkább díszletei egy ideológiai koncepciónak, amely az egykor áldásnak tekintett tömegtermelés hiábavalóságának bizonyítékait keresi.
Mindenki tudja, mi folyik most Detroitban? A Közép-Nyugat Párizsa pusztul. A fogyasztói társadalom emelte, aztán elhagyta, belvárosa (annak egy része) ma mementó, a kertvárosok (egy részük) az ördög játszóterei. A letűnt korok zenéi és országúti cirkálói, éles kontrasztban a romlással, súlyos üzenetet szállítanak. A nagyváros enyészetének egyre ismertebbé váló képei megdöbbentőek, de Temple-nél nem egészen önmagukért szerepelnek. A romos tűzfalak, az üres autópályák, amelyeken már soha sincs dugó (egy helyi blogger a film kapcsán szóvá teszi, mennyire örülne, ha így lenne), a lángoló, kibelezett iskolaépületek és rendezvénytermek, sőt az út szélén rozsdásodó, felborított bevásárlókocsik sokkal inkább díszletei egy ideológiai koncepciónak, amely az egykor áldásnak tekintett tömegtermelés hiábavalóságának bizonyítékait keresi.
?Poszt-Amerika? azonban, jobb, ha tudjuk, nem kér a katasztrófaturizmusból. Másként okul és reagál, például az idén 25 éves Heidelberg Projekttel, vagy közösségi kertekkel, sőt új beruházásokkal ? néhol meg minden marad a régiben. Jelkép volt, most kőhalom? A zene marad és mesél.
Kovács Réka